Itt a vigasság és a bolondozás ideje A vízkereszttõl hamvazószerdáig tartó farsang a bálok és a vidám összejövetelek idõszaka, s különösen a 40 napos húsvéti böjtöt megelõzõ néhány napja mozgalmas. ÖSSZEÁLLÍTÁS A farsang vagy más szóval karnevál gyökerei az ókorba nyúlnak vissza és a kereszténység térhódítását követõen is – bár inkább csak megtûrt szokásként – megmaradt. A néprajzkutatók, a mûvelõdéstörténészek aprólékos munkával kiderítették, hogy a különbözõ téli ünnepek és szokások között sokkal szorosabb az összefüggés, mint azt elsõ pillantásra hinnénk. Az ókori saturnaliák, a Dionüszosz- és Mithrász-kultusz eseményei sajátos módon keveredtek a keresztény ünnepek szertartásaival, s az elmúlt évszázadok során annyira eggyé váltak, hogy legfeljebb a szakemberek tudják meghúzni a pogány és a keresztény elemek közötti választóvonalat. Téli ünnepeinkben egyszerre van jelen a meghaló és újra feltámadó természet, a káosz és a rend párharca, a felnõtté válás, a szerelem, a termékenység és a házasság motívuma, valamint a szerencse és a szerencsétlenség, tehát a kiszámíthatatlan sors, amely ellen hiába lázadunk. Egykoron ezek a pogány ünnepek és szertartások véresek voltak, szinte minden esetben emberáldozattal végzõdtek. A saturnaliák tragikus hõsét például sorshúzással – rendszerint kockadobással – választották ki. Életének utolsó heteit abban a tudatban töltötte, hogy a végzetes óra eljöveteléig õ az ünnepség királya, akinek mindenki engedelmességgel tartozik és mindent megkap, amit csak megkíván, de a saturnalia végeztével önkezével kell véget vetnie életének. Halálával azonban lezárul a zûrzavar ideje és megszületik az új rend. A késõbbiekben a véres szokások sokat szelídültek, az emberáldozat jelképessé vált, s maga a szertartás is inkább egyfajta misztériumjátékká alakult át, amelynek résztvevõi egy forgatókönyv szerint játszották végig szerepüket. Örök rejtély marad számunkra, hogyan tudtak ezek a pogány eredetû szokások a katolikus egyház minden igyekezete ellenére fennmaradni, sõt a magyarság esetében néhány száz évvel a kereszténység felvétele után gyökeret verni. A farsangi szokások honi elterjedésérõl ugyanis csak a XIV. századtól kezdve vannak írásos feljegyzések. Az idõszak megnevezése német eredetre utal, s aligha kétséges, hogy elsõsorban nyugatról "importáltuk" ezeket a furcsa szertartásokat, de a magyar nyelvterületen egykor élt és részben még ma is élõ farsangi szokások számos szláv és balkáni elemet is magukba ötvöztek, s ezekrõl kimutatható, hogy gyökereik még az ókori Rómába, illetve Görögországba nyúlnak. A különbözõ maskarákba öltözött alakoskodók, a vaskos, helyenként durva tréfák, az abszurditásig fokozott jelképes cselekedetek, valamint az is, hogy az egész közösség nézõje és egyszersmind közremûködõje ennek a színjátéknak – mindez közös jellemzõje a farsangi szokásoknak, legyen szó a Csallóközben ismert dõrejárásról vagy a Mohács környékén élõ délszlávok busójárásáról, esetleg a különbözõ halottas-, betyár- és lakodalmas játékokról, netán a kakasütés vagy a gúnárnyakszakítás meglehetõsen drasztikus szokásáról. Farsang idején, s kivált a böjt kezdetét megelõzõ néhány napban (amit farsangfarkának is neveznek) természetesnek számít a vidámság, a jókedv, s aligha véletlen, hogy ilyenkor az átlagosnál jóval gyakrabban rendeznek bálokat, különbözõ mulatságokat.